Interjú az ITech Challange 2014 verseny 2. helyezett csapatával

2015-04-15

2014 tavaszán támogatóként vettünk részt az ITech Challange elnevezésú IT versenyen. A nyertesek többek között a Masterfield Oktatóközpont tanfolyamkuponjaival is gazdagabbak lettek. A They Csharpe nevú csapat idén márciusban vett részt Java ...

2014 tavaszán támogatóként vettünk részt az ITech Challange elnevezésú IT versenyen. A nyertesek többek között a Masterfield Oktatóközpont tanfolyamkuponjaival is gazdagabbak lettek.
A They Csharpe nevú csapat idén márciusban vett részt Java tanfolyamunkon. Őket kérdeztük arról, hogyan választották az informatikai pályát, és mik a terveik a jövőre nézve.

A csapat tagjai Almádi Péter és Almádi Csaba, valamint Molnár Krisztián, valamennyien az egri Eszterházi Károly Főiskola hallgatói. Péter és Csaba látássérültek, vajon ez az érdeklődésüket és pályaválasztásukat is befolyásolta?
A_TheyCsharpe_csapat_tagjaiKorábban láttatok, vagy eleve látássérültként születtetek?
Péter: Én sosem láttam, a születésem után rögtön elvesztettem a látásomat. Nem tudom, hogy milyen, ha valaki lát, nem ismerem a színeket, nem tudom, mi a különbség a fehér és a piros között. Ennek ellenére van kedvenc színem: a zöld. Amit meséltek róla, a neve, a hozzá társított asszociációk egyszerúen sugallják, hogy ez a kedvenc színem.
Csaba: Én 3 évvel ezelőttig az egyik szememre láttam. Ha valaki látott, és hirtelen elveszíti a látását, akkor neki az egy olyan trauma, amit fel kell dolgoznia. Tudja, hogy mit veszít, és egy teljesen új helyzethez kell alkalmazkodnia, ami nem egyszerú. Nem lehetetlen, de nem egyszerú. Míg az, aki sohasem látott, annak ez a természetes állapot, ő így nőtt föl.
Mesélnétek az iskoláitokról?
Péter: A Vakok Általános Iskolájába jártam, aztán pedig itt Pesten a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában, és most végezzük a főiskolát Egerben.
Csaba: Én sima általános iskolába jártam, bár én sem láttam jól soha. Azaz, az egyik szememre nem láttam egyáltalán és a másikra sem tökéletesen. Mondhatjuk, hogy gyengénlátó voltam, így jártam integráltan általános-, és középiskolába. Annyira azért láttam, hogy ez ne gátoljon semmiben. Tehát végülis egy átlagos gyerek voltam. Messziről nem láttam a táblát, meg az apró betúket nem tudtam elolvasni, de egyébként másban nem korlátozott.
Hogyan alakult ki a hármasotok?
Krisztián: A fősulin. Vagyis a gólyatáborban lett egy nagy bagázs - olyan 20 fős – és sokan voltunk benne PTI-s (= programtervező informatikus) programozók. Együtt jártunk mindenhova, a városba, kocsmákba, stb. Aztán ez a kör egyre szúkült. Sok időt töltöttem velük, ahogy telt az év egyre többet voltam az ő kollégiumukban, és egyre kevesebbet a magaméban. Aztán a következő évben kollégiumot is váltottam, és most gyakorlatilag egymással szemben lakunk. Ez egy barátság, nem teher és nem áldozat részemről. Sőt, van egy kis varázsa annak, hogy az emberek mindig körülrajonganak minket, hogy mi hárman együtt vagyunk, és segítek nekik. Ez jól esik az embernek, hogy megbecsülik a „munkáját”, mert nyilván a saját időmből veszek el ezzel, de azért csinálom, mert ez nekem így teljes mértékben megfelel. Van amikor a fiúk nehezen kérnek meg, hogy segítsek, sok mindent megoldanak maguknak, de van amikor szükséges a segítségem. Nyilván ők sem akarnak függőségben élni.
Milyen eszközökre van szükségetek a tanuláshoz?
Csaba: Az a speciális, hogy az előadások közben mi nem látjuk a táblát. Ezt úgy szoktuk áthidalni, hogy elkérjük a kivetített anyagot. Szerencsére technikailag ma már ott tartunk, hogy ez nem okoz gondot, mert nem sokat írnak az oktatók, javarészét inkább kivetítik, prezentációk vannak. Ha mégis írnak, akkor hallás alapján jegyzetelünk, és aztán valaki segít. A képleteket, speciális jelöléseket is később a többiek segítségével egészítjük ki. Mivel mindig együtt tanulunk, így ez nem okoz gondot. Abból a szempontból tényleg szerencsénk van, hogy ma már szinte minden digitális.
Péter: Egy képernyőolvasó program van fenn a gépen, és az mindent felolvas, ami megjelenik a képernyőn, illetve a leütött billentyúket is. A billentyúzeten való írás nem speciális, egyszerú tízujjas vakon gépelés.
Csaba: Én nem is tanultam ilyet, csak ahogy magamtól megtanultam gépelni, úgy írok.
Péter: Nekünk viszont még általános iskola felső tagozatában volt egy ilyen óránk. Azt hiszem 2 évig tanultam gépírni. Megtanították még a Braille, azaz pontírást is. De azt egyáltalán nem használom már úgy 5-6 éve. Esetleg csak a gyógyszeres dobozokon.
Csaba: Én teljesen feleslegesnek érzem a Braille írást. A lényeg, hogy tulajdonképpen a tanuláshoz egy laptopon kívül semmilyen különleges technikai eszközre nincs szükségünk. A tanárral való közvetlen kapcsolat viszont nagyon fontos, hogy ha valamilyen probléma van, akkor tudjunk neki jelezni. Illetve, hogy később is tudjunk hozzá fordulni, ha valamilyen kiegészítés kell például. De ha ez nem megy, akkor mindig van olyan segítőkész csoporttársunk, akivel ezt megoldjuk.
Krisztián: Igazából nem lenne semmilyen különleges dolga velük az előadóknak, csak annyi, hogy ha valamit felír a táblára, akkor azt mondja is.
Mikor döntöttétek el, hogy informatikát szeretnétek tanulni?
Péter: Én már általános iskola 3.-4. osztályától tudom, hogy ezzel akarok foglalkozni, mert már akkor is érdekelt. Sőt csak ez érdekelt. Sajnos ez most is így van, a többi tantárgy lényegesen kisebb prioritást élvez nálam. Főleg a matek. Szóval abszolút elhivatott vagyok az informatika iránt, és nem volt kérdés, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
Ebben az évben végeztek a főiskolán, mi lesz a szakdolgozatotok témája?
Krisztián: Csaba az akadálymentesítésről Androidon, Péter az informatikai biztonság területén a webalkalmazásszintú túzfaltechnológiákról ír. Én pedig WPF (Windows Presentation Foundation) alkalmazást fejlesztek MVVM (Model-View-ViewModel) tervezési minta segítségével. Már fejlesztjük a programot a szakdolgozat mellé.
Milyen terveitek vannak a főiskola utánra?
Krisztián: Mi Csabival megyünk tovább egyetemre. Itt Pesten az ELTE PTI mester szakon szeretnénk folytatni, remélhetőleg felvesznek. Peti a matek miatt kicsit csúszik, de lesz, aki segítsen neki, mert hatan vagyunk egy csapat, és ebből most csak hárman végzünk. Mi ketten biztosan megyünk mesterre, és mellette dolgozunk is. Van egy cég, aki már alkalmaz minket. És az egyetem után pedig programozóként, vagy valamilyen más informatikai, a programozáshoz közel álló területen szeretnénk dolgozni. Még nem tudjuk pontosan mit, rengeteg mindent lehet ezzel a végzettséggel kezdeni.
Péter: Én ugye a matek miatt maradok még egy fél évet, de valószínúleg egy év lesz belőle, mert szeretnék elvégezni egy „alkalmazásfejlesztés Androidra” képzést. Ennek nagyjából a fele már meg is van, mert vettem fel pluszban tárgyakat. Aztán pedig nyilván dolgozni szeretnék, de hogy mit, azt még nem tudom, mert a programozás is érdekel, meg mostanában egyre jobban az informatikai biztonság is, például az etikus hackelés, behatolásvédelem, ilyesmik.
Krisztián: Petinek ez az érdeklődése, tehetsége már gyerekkorától megvan: hogyan és hol lehet bejutni mindenhova, ahova nem lenne szabad, és hogyan lehet ezt kivédeni…
És mi a helyzet a versenyekkel?
Péter: Járunk versenyekre. Örülök, hogy most már ők is jönnek, mert eleinte nem igazán akartak. Én egyszer-kétszer voltam már nélkülük, aztán valahogy meggyőztem őket, elmentünk egyre, és onnantól kezdve járunk.
Történt-e valaha a látássérülésetek miatt olyan dolog az életetekben, amit kifejezetten előnyként vagy hátrányként éltetek meg?
Csaba: Apróságokat, hétköznapi dolgokat tudok mondani. De valami hatalmas eseményt, amit pont emiatt ne tudtunk volna véghez vinni nem tudok mondani.
Péter: Lehet, hogy én, ha kisebb koromban láttam volna, akkor talán nem informatikus lennék, hanem valami fizikai munkás, szerelő, valamilyen szaki. Legalábbis gyerekként így éreztem, aztán jött a számítógép, és rájöttem, hogy ebben hatalmas lehetőségek vannak. Itt is lehet bütykölni, lehet új dolgokat kitalálni, csak a virtuális térben. Most már nem fordítanám vissza, mert jobb ez így. De azt mondjuk még mindig bánom, hogy nem tudok például forrasztani, fúrni, vagy egy robotot egyedül megépíteni. Valakivel együttmúködve persze igen. Ilyenre volt is példa a fősulin robotika órán, ott építettünk magunknak például egy okos ház prototípust. Megálmodtuk, hogy milyen legyen, és aki tudta megcsinálta a hardveres részt, mi meg megcsináltuk a szoftverest.
Csaba: Én mondjuk egy kicsit érzem, hogy korlátoz, de ez lehet, hogy azért van, mert láttam. Én informatika szakra jártam középiskolába, és látom, hogy aki lát annak milyen lehetőségei vannak. Ha csak azt nézzük, hogy egy felhasználói felületet összerakni mennyivel egyszerúbb, milyen eszközök vannak. Ide felhúz egy gombot, oda kitesz egy képet, pikkpakk „2 perc alatt” összekattintgatja az egérrel. Én ezt nem tudom megtenni, nekem le kell kódolni, és ez akár 1-2 napba is beletelik. Nem tudom megcsinálni, mert nem látom, hogy hogy néz ki. Lehet, hogy elképzelek egy alkalmazást, felépítem magamban, hogy hogy fog kinézni, lekódolom, és aztán nem olyan lesz. Volt már erre példa…
Péter: Szerintem nem nehéz, olyan feladatokat kell vállalni…
Csaba: Hát pont ez az, hogy olyat kell vállalni, amit tudsz, és nem olyat, amit szeretnél! Tudom, hogy akinek nincs keze, az rajzolni akar… Én, amikor még láttam, rengeteget játszottam különféle játékokkal és amióta van némi rálátásom a dologra, elfantáziálgattam, hogy milyen jó lenne… Pláne, hogy tudom, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésére manapság egy programozónak! Nem eget rengető mutatvány egy játékot összedobni, mégse tudom megcsinálni, mert nem tudom kezelni a grafikus motort. Petit így, hogy soha nem látott, nem érdekli, én meg tudom milyen lehetne. Kipróbálnám, bár iszonyú pepecs terület, tehát szakmaként nem választanám.
Péter: Igen én foglalkozom zenével, és a számítógéppel remek lehetőségek vannak (lennének), de korlátozottak a lehetőségek, mert a látás hiánya miatt nem tudom kezelni az alkalmazásokat. Ezek tele vannak gombokkal, nehéz megvágni a zenét. Vannak dolgok, amik így is megoldhatók, csak nekem sokkal bonyolultabb, de van, amit nem is tudok használni.
Csaba: Ugyanakkor van ennek egy fordított aspektusa is. Az akadálymentesítés nem sok mindenkit érdekel, inkább csak egy szükséges rossz, amit meg kell csinálni. Kevesen is fordítanak erre figyelmet. Sokszor nem a belső szándék, hanem a külső kényszer vezérli a weboldal tulajdonosokat, hogy akadálymentesítsék a honlapjukat. (A közszolgáltatók weboldalainak akadálymentességét számos jogszabály is kimondja, a magánszférában múködő cégeknek az akadálymentesítés nem kötelező csak javasolt.) Pedig egy jó akadálymentes honlapot mindenki jól tud használni, függetlenül attól, hogy milyen fogyatékossága, betegsége van, milyen eszközt használ a böngészésre, mennyire ért az informatikához, vagy, hogy milyen korú.
Péter: Sokszor nagyon jó alkalmazások olyan banális dolgok miatt nem használhatók a számunkra, mert mondjuk a gombok, amik nincsenek feliratozva. Így nekünk a szövegfelolvasó nem olvassa fel. A Flash tartalmak, és a drag and drop technológia is olyanok számunkra, mintha ott sem lennének.
Kaptok-e valamilyen támogatást, amellyel segítik a tanulásotokat?
Csaba: Igen, van a főiskolán egy tanulási eszközbeszerző pályázat. Máshol nem tudom, hogy van-e, de nálunk van. Minden félévben lehet igényelni, az összeg mindig változik. Bármilyen tanulást segítő eszközre lehet igényelni, pl. egy jobb minőségú fülhallgató, egy diktafon, laptop, audió anyag. Sőt még a sportolási lehetőségeket is támogatják, én pl. már úszóbérletet is vettem belőle. Ezek nem hatalmas összegek, 30-40.000 Ft-ról beszélünk, de ez is óriási segítséget jelent. Ezen kívül alapítványok és civil szervezetek szoktak kiírni pályázatokat, de ezek nem rendszeresek.
Az informatikán kívül mivel töltitek még szívesen a szabadidőtöket?
Péter: Ami az informatikán kívül érdekel? Mindenféle elektronikai dolog, szerelgetés, kütyük, meg a zene.
Csaba: Én pedig olvasni szeretek, ami lehet, hogy furcsának túnik. A hangoskönyveket nem szeretem annyira, inkább felolvastatom a felolvasóval. Így ugyan monoton, de meghagyja a képzelet szabadságát. A hangoskönyveknél már befolyásol a felolvasó hangja, hangsúlya.
Ráadásul a felolvasó sebességét állítani is lehet, de ezzel vigyázni kell, mert ahogy az ember megszokja a  gyorsabb beszédet, az életben is elkezd hadarni.
Mindezek mellett pedig mindketten csörgőlabdázunk. Ez egyébként paralimpiai sportág, de nincs mögötte túl nagy háttér. Másfél kilós labdákkal játszunk, és elég pörgős tud lenni egy-egy meccs.
Krisztián: Meg hát szívesen járunk társaságba és ismerkedünk lányokkal. Ebben egyébként Csaba jár az élen a hat fős társaságunkban.
Csaba: Igen, az előző barátnőm látó volt, őt a kollégiumban ismertem meg, és 1,5 évig együtt voltunk.
Mennyire vagytok megelégedve a tanfolyammal?
Krisztián: A tananyag egy részét már tanultuk a főiskolán, de ez kiderült a tematikából is. Inkább a tanfolyam vége felé lesznek olyan témák, amikre már nagyon kíváncsaik vagyunk.
Péter: De az nagyon jó, hogy rendszerezi a tudásunkat ez a képzés. És Krisztián nagyon jó oktató.
Csaba: Igen, és azt még hadd mondjam el, hogy mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, a kapcsolattartással, a kiszolgálással, mindennel. Tényleg, Krisztiántól elkértük az anyagot, rögtön el is küldte, minden segítséget megkapunk Tőle.

Köszönjük szépen a fiúknak az interjút és sok sikert kívánunk nekik a jövőben!